Nem vagyok szétszórt. Sőt, nagyon is erősen koncentrálok

Közzétéve: 2015. május 10-én

Fordította: Erdődy Andrea

Na, szóval külföldön jártunk, és egy étteremben ebédeltünk. Azt nem is szeretném tagadni, hogy én nem figyelek oda eléggé, ha valaki hozzám beszél, amikor éppen az étlapot tanulmányozom, de hát, istenem, szeretek étlapokat böngészni. Azt hiszem, ez az irodalomnak egy igen alábecsült műfaja.

Egy szó, mint száz; egy népesebb társasággal voltam, s néhányan közülük a jelek szerint spagettit rendeltek. Én ezt nem hallottam, mert el voltam foglalva az olvasással. Hiszen az olvasás fontos dolog. A léleknek éppúgy szüksége van táplálékra, akárcsak a testnek – legalábbis a filozófusok így tartják –, az étlapokban pedig az a csodálatos, hogy egyszerre nyújtják mindkét élvezetet. Szóval nem, egy szót sem hallottam semmiféle spagettiről.

A felszolgáló mindenesetre megérkezett az evőeszközökkel, egy kosár kenyérrel és egy kiadós adag parmezánnal. Sorra lepakolta őket az asztalunkra. Ugyan nem állíthatom, hogy a sajttal teli mélytányért PONT elém tette volna, inkább úgy átlósan, tőlem kicsit jobbra. Úgyhogy nem tűnt teljesen elképzelhetetlennek, hogy valójában elém akarta tenni, csak hát elhibázta. Egy kicsit. A felszolgálók olykor igen hanyagul végzik a munkájukat. De valamennyien tudjuk, mennyit dolgoznak.

A lényeg: ha tisztában lettem volna azzal a ténnyel, hogy a társaságunkból néhányan spagettit rendeltek, talán rájöttem volna, hogy a parmezánnal teli tál a hamarosan érkező spagetti tartozékának tekintendő. De hát fogalmam sem volt róla. Bizonyos éttermekben pedig állati fura dolgokat szolgálnak fel: olyan kis könnyű előételeket, leveseket, sörbetet, vagy minek hívják, meg ilyesmiket. Szóval, mit tudhatja az ember? Egyszerű félreértés volt csupán, olyasféle, ami szinte bármelyikünkkel megeshet. Na jó, talán nem mindenkivel, de olyasvalakivel igen, aki rajong a parmezán sajtért.

A tálban egy kanál is volt. Meg sajt. És majdnem ott volt előttem. Hát befaltam.

Amikor a felszolgáló visszatért, és afelől érdeklődött, mégis mit művelek, én pedig próbáltam megmagyarázni, a társaságunkból valaki, akit nem ismertem túl jól, rám nézett, és azt kérdezte: – De mégis, mit gondoltál egy parmezánnal teli tál láttán?

Ekkor odafordult hozzá a nejem, és lassan, higgadtan csak ennyit válaszolt: – Fredrik? Biztosan azt, hogy „Sosem ettem még ilyen nagyszerű fogást!”

Ő aztán ismer engem. Mint a tenyerét.

MEGJEGYZÉS: Minden étteremben ezt kellene felszolgálni előételként.

Fredrik Backman bejegyzéseit hamarosan folytatjuk…