Prológus
1995. november 18., szombat
Fogalma sem volt, mennyi ideje rugdossa a sáros, száraz leveleket. A keze teljesen elgémberedett a hidegtől, és a házból kihallatszó, egyre élesebb kiáltások már olyan dühösen és keményen csattantak, hogy belesajdult a mellkasa. Nem sok hiányzott hozzá, hogy bőgni kezdjen, de egyelőre tartotta magát.
– Ráncos lesz a bőr az arcodon, Dorrit, és az nem túl szép látvány– közölte volna az anyja fensőbbségesen. Előszeretettel tett hasonló megjegyzéseket. Dorrit a füvet borító avarba szántott széles, sötét csíkokra meredt, majd felemelte a fejét, és még egyszer megszámolta a ház ablakait és ajtóit. Tudta, milyen eredményre fog jutni, de valamivel el akarta ütni az időt. Végighordozta a tekintetét a kétszárnyas ajtón, a tizennégy
hatalmas ablakon és a pince négy hosszúkás ablakán. Összesen száznegyvenkét
ablaktábla tekintett rá. A számolási képességére igazán büszke volt. Az osztályban senki
sem tudott ilyen sokáig elszámolni.
A ház oldalában nyíló pinceajtó zsanérjai nyikorogni kezdtek. Ez ritkán bizonyult jó jelnek.
– Nem megyek be – suttogta maga elé, amikor megpillantotta a határozottan felé tartó szobalányt.
Gyakran rejtőzött el akár órákra is a kert végében burjánzó bokrok sötétjében, de ez alkalommal a szobalány túl gyorsan közeledett, és mielőtt elinalhatott volna, már meg is ragadta a csuklóját.
– Megbolondultál, hogy ebben a szép cipőben kóvályogsz itt kint, Dorrit? Tudod jól, hogy Zimmermann asszony nem fog örülni, ha meglátja, hogy összepiszkítottad.
Zokniban állt a szófa előtt, és zavartan pislogott a rámeredő két nőre. Olyan arcot vágtak, mint akik elképzelni sem tudják, mit keres a nappaliban. A nagyanyja szigorú vonásain egyértelműen látszott, hogy bármelyik pillanatban dühös rikácsolásba kezdhet. Az anyja szeme kivörösödött, az arca eltorzult. Dorrit pont olyan ráncokat fedezett fel
rajta, mint amilyenekkel őt fenyegette.
– Ne most, kicsikém. Beszélgetünk.
Dorrit körülnézett.
– Apa hol van?
A két nő összepillantott. Az anyja hirtelen megint egy sarokba húzódó, riadt állatra kezdett hasonlítani.
– Menj be szépen az ebédlőbe, Dorrit! Nézegesd a magazinokat – utasította a nagyanyja.
– Apa hol van? – ismételte meg makacsul.
– Erről majd később beszélünk. Elment – válaszolta a nagyanyja.
Dorrit egy óvatos lépést tett hátrafelé. Nem vette le a szemét a nagyanyja hadonászó kezéről, ahogy próbálta a szobából kihessenteni.
– Kifelé! – kiáltottak rá.
Ennyi erővel akár kint is maradhatott volna a kertben. A méretes ebédlőasztalról még nem szedték le a tányérokat. A rajtuk árválkodó húscafatokat itt-ott száradt karfiolszósz borította. Két kristálypohár felborult, a kiömlő vörösbor összepettyezte a terítőt az
összevissza heverő evőeszközök között. A szokatlan látvány kellemetlen érzéseket keltett Dorritban. Nagyon nem fűlt a foga ahhoz, hogy itt maradjon. Az előtér felé fordult. Az ajtajai fenyegetően magasodtak fölé, a kilincsek kopottan hunyorogtak rá. Dorrit az óriási, több lakásból álló ház minden zegét-zugát ismerte. Az első emeleten a nagyanyja púderének és parfümjeinek émelyítő szaga terjengett. Annyira beleette magát az ember ruhájába, hogy szinte lehetetlen volt megszabadulni tőle. Ott fent Dorrit semmivel sem tudta elfoglalni magát.
A földszint hátsó részében ellenben elemében érezte magát. A behúzott függönyök és nehéz bútorok között élvezettel szívta be a dohány egyszerre édes és keserű illatát. Ilyen berendezést sehol máshol nem látott még. A puha, meleg karosszékekben és a mintás, barna bársonyhuzatú, díszes támlájú kanapékon remekül össze lehetett gömbölyödni.
Ez a szoba a nagyapja birodalma volt.
Egy órája, mielőtt az apja vitába keveredett volna az anyósával, mind az öten az étkezőasztal körül ültek a legnagyobb békességben, és Dorrit úgy burkolózott bele a kellemes hangulatba, mint egy pihe-puha dunyhába. És akkor az apja száján kiszaladt valami, aminek nem lett volna szabad. A nagyanyja felhúzta a szemöldökét, a nagyapja
pedig felállt az asztaltól.
– Ezt nektek kell elintéznetek – közölte.
Megrántotta a nadrágját, és kivonult az étkezőből. Ekkor küldték ki Dorritot a kertbe.
A kislány most óvatosan lenyomta a nagyapja dolgozószobájába vezető ajtó kilincsét. Az egyik fal mellett sorakozó barna komódokon nyitott cipősdobozokban állt a bemutatásra váró áru, szemben pedig hatalmas íróasztal terpeszkedett, amelyet szinte teljesen elleptek a kék és piros vonalas papírok. A sötét szobában különösen erős dohányillat csapta meg Dorrit orrát, de a nagyapját nem sikerült felfedeznie. Úgy tűnt, mintha a
dohányfüst az egyik sarokból gomolygott volna elő, ahol egy vékony fénycsík vetődött két könyvespolc között az íróasztalnál álló székre.
Dorrit izgatottan előrelépett, hogy kikémlelje, honnan jön pontosan a fény. A könyvespolcok közötti keskeny nyílást még sosem látta.
– Na, elmentek végre? – hangzott fel a nagyapja hangja a könyvespolcok mögül.
Dorrit átbújt a résen, és egy ismeretlen szobában találta magát. A nagyapja egy réginek tűnő, karfás bőrszéken ült, és előregörnyedt, teljesen eltakarta azt, amit nézett.
– Te vagy az, Rigmor? – kérdezte azzal a különös hangsúlyozásával. Dorrit anyját felettébb zavarta, hogy nagyapa nem tudja levetkőzni a német kiejtését, de a kislánynak tetszett.
A szoba berendezése teljesen elütött a házban megszokottól. A falak itt nem voltak csupaszok, kisebb-nagyobb fényképek díszelegtek rajtuk. Ha az ember alaposan szemügyre vette őket, látszott, hogy mindegyik felvétel ugyanazt az egyenruhás férfit ábrázolja különböző helyzetekben.
A sűrű dohányfüst ellenére itt jobban lehetett látni, mint a dolgozószobában.
A nagyapja feltűrte az ingujját, a meztelen karján ki lehetett venni a hosszú, vastag ereket. Könnyed nyugalommal mozgott. Fényképeket forgatott az ujjai között, a tekintetét mereven rájuk szegezte. Dorritnak tetszett, hogy így belemélyed a foglalatosságába. Elmosolyodott, de amikor a szék hirtelen felé fordult, észrevette, hogy a nagyapja
nem olyan kedvesen mosolyog, ahogy szokott, hanem vicsorog, mintha valami keserűbe harapott volna.
– Dorrit!? – tárta ki a karját. Egy kicsit úgy tűnt, mintha el akarta volna takarni előle az asztalt. – Ne haragudj, nagyapi, de nem tudtam, hová menjek. Az egyik fal felé fordult. – Ez a férfi a fényképeken nagyon hasonlít rád.
A nagyapja sokáig csak nézte, és mintha azon töprengett volna, mit válaszoljon. Hirtelen megragadta Dorrit kezét, és az ölébe ültette a kislányt.
– Igazából nem szabadna itt lenned, mert ez a nagyapi titkos szobája, de most már mindegy. – A fal felé intett a fejével. – Ach ja, Dorrit, igazad van. Tényleg én vagyok a képeken. Akkoriban még fiatal voltam, és Németországért harcoltam a háborúban.
Dorrit lelkesen bámulta a képeket. A nagyapja klasszul nézett ki egyenruhában. Fekete tányérsapkát, fekete zubbonyt és fekete lovaglónadrágot viselt. Mindene fekete volt. Az öve, a csizmája, az övéről lógó pisztolytáskája, még a kesztyűje is. Csak a halálfej és a hófehér foga világított a nagy feketeség közepén.
– Szóval katona voltál, nagyapi?
– Jawohl. Látod a pisztolyomat fent a polcon? Parabellum 08, de Lugernek is nevezik. Hosszú évek óta a legjobb barátom. Dorrit nagy szemeket meresztett. A fegyver szürkésfekete színben pompázott, a mellette lévő pisztolytáska barnának tűnt. Egy vékony kést is észrevett tokban egy furcsa tárgy mellett. Fogalma sem volt, ez
mi lehet, de egy labdajáték ütőjéhez hasonlított, csak az egyik végén volt rajta egy fekete doboz.
– Ezzel tényleg lehet lőni? – kérdezte álmélkodva.
– Hát persze, Dorrit. Nagyon sokszor lőttem vele.
– Szóval igazi katona voltál, nagyapi?
A nagyapja elmosolyodott.
– Igen, a te nagyapid bátor katona volt, és sok érdemet szerzett a második világháború alatt, úgyhogy büszke lehetsz rá.
– Világháború?
A nagyapja bólintott. Amennyire Dorrit tudta, a háború soha nem jelentett jót, és a felnőttek nem szoktak mosolyogni, ha szóba került. Ficánkolni kezdett, hogy átlásson a nagyapja válla felett, és ki tudja lesni, mit ügyködött.
– Nein, azok a képek nem gyerekeknek valók, Dorritchen – ölelte át a nyakát és húzta vissza az öreg. – Talán majd ha felnősz, megnézheted őket, de most még nem.
Dorrit bólintott, de azért nyújtogatta még egy kicsit a nyakát, és most nem tartották vissza. A tekintete néhány fekete-fehér fotóra esett.
Az elsőn egy összegörnyedt férfit cibáltak a nagyapja felé, aki a másodikon pisztolyt emelt rá, a következőn pedig tarkón lőtte. A kislány suttogva tette fel a kérdést:
– Ugye ezt csak játékból csináltátok, nagyapi?
A nagyapja gyengéden maga felé fordította az arcát, és a szemébe nézett.
– A háború nem játék, Dorrit. Az embernek meg kell ölnie az ellenséget, hogy ne őt öljék meg, ezt érted, ugye? Ha nagyapi nem védte volna meg magát, akkor most nem ülhetnénk itt, nem igaz?
Dorrit lassan bólintott, és közelebb húzódott az asztalhoz.
– És ezek az emberek meg akartak ölni téged?
Kutatva nézte a különböző méretű képeket. Nem értette, mit ábrázolnak, de megrémült tőlük. Némelyiken emberek zuhantak a földre. Férfiak és nők lógtak köteleken. Valaki lesújtani készült egy férfi tarkójára.
A nagyapja egyik képről sem hiányzott.
– Igen, pontosan. Gonosz, undorító férgek voltak. De ezen most ne törd a fejed, kincsem. A háborúnak vége, és nem fog újra kitörni, ezt megígérem. Lezárult. Alles ist vorbei.*
Az öreg is a fényképek felé fordult. Az ajkán halvány mosoly játszott, mintha a látvány örömmel töltötte volna el. Biztosan azért, mert már nem kell félnie, és nem kell megvédenie magát az ellenségeivel szemben, gondolta Dorrit.
– Akkor jó, nagyapi – suttogta.
Egyszerre hallották meg a közeledő lépteket, és még éppen fel tudtak állni a székről, mielőtt Dorrit nagyanyja felbukkant volna a polcok között. Szigorúan meredt rájuk.
– Mi folyik itt? – ragadta meg erősen Dorrit karját, de látszott, hogy mindkettejükre dühös. – Dorritnak semmi keresnivalója sincs itt bent, Fritzl, ebben megegyeztünk.
– Alles in Ordnung, Liebling.** Dorrit éppen csak beugrott, és már
megy is. Ugye, kicsikém?
A hangja lágyan csengett, de a szeméből hidegség sütött. Dorrit megértette, hogy tartania kell a száját, ha nem akar balhét, így aztán bólintott, és engedelmesen követte a nagyanyját a dolgozószobába.
Arra még volt ideje, hogy az ajtónyílás melletti fal dekorációit is szemügyre vegye. Az ajtó egyik oldalán egy hatalmas vörös zászló terpeszkedett, a közepén lévő fehér kört szinte teljesen kitöltötte egy furcsa, fekete kereszt, a másik oldalon pedig a nagyapja feszített egy színes fényképen, emelt fővel, a jobb kezét ferdén az ég felé emelte. Dorrit életében először gondolta, hogy a most látottakat soha nem fogja elfelejteni.

 

* Minden elmúlt.
**Minden rendben, szívem.
Advertisements