Mi is történt valójában?

Közzétéve: 2015. július 30-án

Fordította: Erdődy Andrea

 

Nyári szünet volt. Legolandban jártunk. Hazafelé autóztunk az E4-es úton, minden a terv szerint zajlott. Ugyanis készítettem egy vezetési tervet. Kiszámítottam, merre a legcélszerűbb menni, mikor kell tankolnunk, meg ilyenek. A családom viszont elkezdett nyaggatni, hogy álljunk meg egy játszóháznál. Mert az milyen „mókás” már. Mintha az élet másból sem állna, csak mókázásból. Erre elmeséltem nekik egy anekdotát a Blur basszgitárosáról, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy a legfontosabb gyerekkori élményei, amelyek a zenei karrierjére is nagy hatással voltak, azok az órák, amiket az apja autójának hátsó ülésén töltött unatkozva. Ott kezdett el fejben dalokat írni, idővel pedig a világ legjobb együttesének egyik alapítója lett. „A mai kölykök már sohasem unatkoznak, és ettől sokkal kevésbé kreatívak” – nyilatkozta.

 

Szóval ezt meséltem el a családomnak.

 

Majd megszólalt a nejem: „Nem ő volt az a srác, aki agyondrogozta magát, és kis híján belehalt a túladagolásba?” Mire én: „A francba is, ez csak egy példa volt.”

 

Aztán a feleségem és a gyerekeim úgy döntöttek, hogy családi szavazást tartunk. Ők igent mondtak a játszóházra. Én meg azt, hogy ki van zárva. A feleségem összeszámolta a szavazatokat, és az igenek nyertek 4:0-ra. Számomra rejtély, hogy is jött ez ki pontosan, de tény, hogy nem először történt ilyesmi. Így hát megálltunk a játszóháznál, amely egy olyan hely, ahová egyszerre beszabadul hatszáz velociraptor, némi keksz kíséretében, és liánok közt rohangálnak, zárt ajtók mögött. A lányom persze azonnal felmászott egy műanyag hálóval és tömény rosszindulattal borított akadálypályára, s mivel fogalmam sem volt, ha eltűnik, hol fog kilyukadni, kénytelen voltam utánamászni. Az akadálypálya, mint kiderült, egy csúszdában végződött, amely olyan meredek volt, mint a Hahnenkamm-Rennen, vagy hogy a fenébe hívják azt az átkozott sísáncot, ahol mindig meghal valaki. Na, itt csúszott le az én lányom, mert egy cseppnyi kockázatelemző képesség sem szorult belé. És amikor megpróbáltam lemászni a túloldalon, ott állt egy csomó viselkedészavaros kölyök, akik dán akcentussal üvöltöttek rám, hogy tűnjek az útból. Majd ezek után beszorultam a csúszdába, és ott ücsörögtem egészen addig, amíg a feleségem oda nem jött azzal, hogy „na, de Fredrik, most már igazán mennünk kell, nem tölthetjük itt az egész napot”. Na végre, gondoltam, indulunk haza! Igen ám, de még mielőtt elindulhattunk volna, a családom megszavazta, hogy álljunk meg egy benzinkútnál, és vegyünk fagyit. Én örültem ugyan a fagyinak, de a megállásnak annál kevésbé. Ám mivel nagyvonalú ember vagyok, és felelősségteljes feje ennek a családnak, addig osztottam-szoroztam, amíg arra jutottam, hogy ha annál a benzinkútnál teli tankolok, akkor kibírjuk egészen hazáig, és nem kell megállnunk ott, ahol eredetileg terveztem, feltéve, hogy a családom megígéri, hogy nem akar többet vécére menni, és nem avatkoznak bele a TERVEIMBE. De nem ígérték meg. Csak bementek az üzletbe, mintha meg sem hallották volna, mit mondott a család felelősségteljes feje.

 

Szóval ott álltam és tankoltam. Egyedül. És miközben én ezzel voltam elfoglalva, a nejem odabentről az üzletből SMS-t küldött, ezzel a szöveggel: „Kolmården épp útba esik, nem?”

 

Itt kell elmondanom – mielőtt még bármi mást mondanék –, hogy benzinkutaknál gyakran előfordul egy bizonyos embertípus (aki általában tetőboksszal is rendelkezik, nem mintha ez alapján ítélném meg az embereket), amely azt tűzte ki életcéljául, hogy összevissza bolyongjon autójával ezen a Földön, elszívja előlünk a drága oxigént, és tankolás után bemenjen a boltba, ANÉLKÜL HOGY ELŐTTE ELÁLLNA A KOCSIVAL a töltőpisztoly mellől. Hogy az utána érkezőknek ki kelljen várniuk, míg ő kisétál az üzletből az átkozott újságjával és a nasijával. Én nem tartozom ebbe a bizonyos embertípusba. Így aztán a tankolás befejeztével odébbálltam a kocsimmal. Ahogy illik. Csak tisztázni akartam. Mindössze az volt a baj, hogy nem volt teljesen egyértelműen feltüntetve, hogy az adott benzinkútnál hová lehet beállni, ha az ember végzett a tankolással. Így aztán nem a megfelelő irányba indultam el, az utamba pedig begördült egy lakókocsi. Nekem meg elég alacsony a stresszküszöböm. Így hát kitolattam és megkerültem a benzinkutat a másik irányban. Mármint kihajtottam az útra, majd visszajöttem a túloldalon.

 

Hát, ez történt.

 

Megkerültem az épületet, majd leparkoltam a kocsival. Így volt.

 

Még véletlenül sem szándékoztam otthagyni a családomat egy jönköpingi benzinkútnál.

 

Vagyis ha a történetnek egy olyan változatát hallanátok, amelyben én „besokalltam”, és megpróbáltam megszabadulni a családomtól egy jönköpingi benzinkútnál, ne higgyétek el!

 

Sosem tennék ilyet.

 

MEGJEGYZÉS: Na jó, talán ha lenne egy hamis útlevelem meg elegendő készpénzem az újrakezdéshez, akkor esetleg…

 

 

 

Fredrik Backman bejegyzéseit hamarosan folytatjuk…

 

Kattints ide a szerző eddig megjelent köteteiért!

Advertisements