Közzétéve: 2015. augusztus 20-án

Fordította: Erdődy Andrea

 

A szomszédaink árulják a lakásukat. Ezért nyílt napot tartottak. Mindezt abban az időpontban, amikor én a gyerekeimet hoztam haza az óvodából[1].

 

Muszáj előrebocsátanom, hogy a gyereknek márpedig korlátok kellenek. Minden nevelési tanácsadó könyv ezt állítja. Nagyon fontos a korlát a gyereknek. És a szülő felelőssége, hogy ezt biztosítsa neki. Kötelessége. Ez van. Mindenhol ezt írják.

 

Na most, a gyerekeimnek van újabban egy szokásuk: ha nem akarom mindenhová karon cipelni őket, lefekszenek a földre, és alvást színlelnek. Ebben is piszok jók a kis csirkefogók, úgyhogy szinte mindig sikerül annyi ideig fekve maradniuk, hogy a végén kénytelen legyek felnyalábolni és hazacipelni őket, mielőtt még valaki elgázolná valamelyiket, vagy megbüntetnének szemetelésért.

 

Egy szó, mint száz: ma korlátokat szabtam nekik. Mert ezt kell tenni. Így hát, amikor alvást színlelve lefeküdtek, ÉN IS lefeküdtem alvást színlelni. Csak hogy megmutassam nekik, milyen érzés. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a szülők – miközben a gyerekük ugyanezt csinálja – ledobják magukat az élelmiszerbolt padlójára, és üvölteni kezdenek, amitől aztán a kölyök úgy meglepődik, hogy abbahagyja az üvöltést. Fordított pszichológia, hogy úgy mondjam, vagy talán inkább kifacsart. Ahogy nézzük. Mindenesetre működik. Mindenki szerint. Szabj határokat! Most legalább annyi kiderült, hogy ez az alvást színlelő gyerekek esetében nem működik. Meg az is, hogy elég vacakul színlelem az alvást, cserébe viszont kiválóan el tudok így aludni. De azért kiemelném, hogy NEM ALUDTAM EL, csak épp nem zárható ki teljes mértékig, hogy egy picit elszundítottam.

Ugyanis mindez a házunk liftjében történt – ezt talán elfelejtettem megemlíteni –, amely olyan kellemesen elringatja az embert. Talán meglazult már a drótkötele, azért ring úgy, akár egy evezős csónak. Vagy mint egy halálos csapda. Az ilyenekben remekül lehet szundikálni. Eredetileg a garázsból a lakásunkig szerettünk volna feljutni vele, de a lányom szokás szerint megnyomta az összes rohadt gombot, még mielőtt alvást színlelt volna. Így tehát végigmentünk felfelé és lefelé, úgy, hogy közben az összes létező emeleten megálltunk. Ez pedig tovább tart, mint gondolnák. És egy idő után kicsit kezdjük elveszíteni a tájékozódóképességünket is. Nem olyan könnyű az ajtó nyílásakor megmondani, hogy épp melyik emeleten is járunk. Én pedig – mint már mondtam – épp el voltam foglalva a korlátok felállításával. Úgyhogy nem tudnám bizton állítani, nem állt-e valamelyik szinten egy esetleges lakásvásárló, aki a liftre várt. És amennyiben mégis így volt, szinte biztos vagyok benne, hogy amint a liftajtó kitárult, megértette, pontosan mi is történik itt. Nevezetesen a korlátok felállítása.

És szinte száz százalékig kizárnám, hogy ha az illető azért jött, hogy megnézzen egy lakást, és helyette meglátott engem és a gyerekeimet a lift padlóján fekve, azt gondolta volna, itt kivégeztek egy családot. Hiszen egy csepp vért sem látott, semmi ilyesmit. Igaz, a lányom kiöntött némi almalevet a padlóra, de azt aztán tényleg kizártnak tartom, hogy az illető azt gondolta volna, itt kivégeztek egy családot, és valamennyien űrlények voltak, TUDTAM! Ám a gyerekeim kisvártatva feladták a dolgot, és felébresztettek, mert éhesek voltak. Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, de eléggé meg vagyok győződve róla, hogy senki sem látott meg minket.

Ezt követően a lányom beosont a szomszédék lakásába, és megfújt egy pár cipőt az előszobájukból, én pedig mindezt csak húsz perccel később vettem észre. Ekkor azonnal kisurrantam vele, diszkréten, hogy az ingatlanügynök ne vegyen észre. Szóval szinte teljesen kizártnak tartom, hogy bárki is meglátott volna minket a liftben, azután észlelte volna, hogy eltűntünk onnan, majd elloptunk egy pár cipőt. Mert ez ahhoz a rémhírhez vezetett volna, hogy ebben a társasházban földönkívüli, cipőtolvaj szellemgyerekek tevékenykednek.

 

És ha ez mégis szárnyra kapna, majdhogynem biztos vagyok benne, hogy az eladó lakás piaci értékét a hír mit sem csökkentené.

 

Az azonban csökkenthette egy picit, amikor a fiamnak sikerült egy széket a nagylábujjamra tennie. De bízom az ügynök szakértelmében; bizonyára elmagyarázta a vevőjelölteknek, hogy: „Amint azt önök is tapasztalhatják, van élet ebben a házban, szinte olyan, mintha a belvárosban laknának.”

 

MEGJEGYZÉS: Sokkal rosszabbul jöttünk volna ki a helyzetből, ha azon a délutánon látnak meg minket, amikor versenyeztünk, ki tud teljesen levetkőzni, majd felöltözni, mielőtt felér a lift az emeletünkre. Kiderült ugyanis, hogy ebben nem vagyok valami jó.

 

Fredrik Backman bejegyzéseit hamarosan folytatjuk…

 

Kattints ide a szerző eddig megjelent köteteiért!

 

 

 

[1] Svédországban egyéves kortól lehet óvodába járni (A ford.)

Advertisements