Közzétéve: 2015. augusztus 25-én

Fordította: Erdődy Andrea

 

Feltételezem, hogy valamennyi, felnőtt emberek közötti párkapcsolatban létezik egyfajta alku a házimunka felosztását illetően. Például: „Ha elmosogatsz, én elintézem a mosást.” Azt is feltételezem továbbá, hogy gyakran megesik, és természetes, hogy a pár egyik tagjának retorikai képességei jócskán felülmúlják a másikéit, s ezért ő rendszerint előnyösebben kerül ki az esetleges vitákból azáltal, hogy megnyeri magának az egyszerűbb, könnyebb, kevésbé unalmas feladatokat. Ugyanis képes olyan színben tüntetni fel a dolgot, mintha a bonyolultabb, nehezebb, unalmasabb feladatot vállalta volna magára. És ez alighanem akkor ütközik ki igazán, amikor a párnak közös gyermekei születnek. Az a fél tudniillik, aki a jobb tárgyalópartner, nagyobb eséllyel kerül jobb alkupozícióba a pelenkacserét, az esti lefektetést és a „Ki alhat tovább reggel?” témákat illetően.

 

Amint már említettem, ezt a jelenséget meglehetősen gyakorinak tartom, vagy legalábbis nem ritkának. És azok, akik valaha is olvasták már ezt a blogot, mostanra nyilván rájöttek, hogy a feleségem és énközülem nem én vagyok a jobb vitapartner. Például egészen a közelmúltig fogalmam sem volt róla, hogy ha az ember autót vásárol, lehet alkudni az árból. Nekem az olyan volt, mintha az élelmiszerboltban alkudoznék. Azután megtudtam, hogy az élelmiszerboltban is lehet alkudni, és azóta mellkasi fájdalmaim vannak, és zsibbad a bal oldalam. A feleségem ezzel szemben sajnos éppolyan ügyes eladó, mint amilyen vevő. „De nem csinálnád meg te, hiszen ez olyan jól megy neked?” – ezt a remek stratégiát például még mindig legalább hetente háromszor beveti. Hogy egy konkrét példát is mondjak: én kényszerűségből egy egész nyarat töltöttem el egy medencében pancsikolva, amelynek olyan hideg volt a vize, akár egy iglu fala, azért, hogy belássam, az ember minden valószínűség szerint nem lehet allergiás a hideg vízre. De már megtanultam együtt élni ezzel. Részben azért, mert nincs más választásom, részben pedig, mert bízom abban, hogy a feleségem belátja majd: a hatalom felelősséggel jár. De legnagyobbrészt azért, mert nekem általában nem esik le idejében, hogy már megint rossz üzletet kötöttem. (Talán, mivel valóban ESZMÉLETLENÜL jó vagyok egy csomó mindenben, és nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki ezért bókoljon is nekem.) Úgyhogy nem panaszkodni akarok. De tényleg.

 

Csak azt szeretném elmesélni, hogy négy gyerek tartózkodott a konyhánkban egyidejűleg, akik közül az egyiknek sikerült kinyitnia a mosogatógép ajtaját üzem közben. Ez elvileg nem is lett volna baj, mert ilyenkor magától kikapcsol a gép. De arra, ami ezután történt, valamennyi gyerek másképpen emlékszik vissza – kifaggattam őket –, szóval mire az összes felnőtt odaért, víz borította az egész konyhát. Három gyerek pedig a vízben pancsolt. Egyikük megkaparintott valahonnan egy egész csomag kétszersültet, amelyet gondosan, aprólékosan elmorzsolt a víz felszínén, azután összekeverte, amíg az pépes állagúra összeállt, majd mindezt rákente az összes székünkre és legalább az egyik gyerekre, majd hagyta megszáradni.

 

Na mármost.

Nem állítom, hogy a nejem és a többi felnőtt ÁT AKART VERNI. Azt sem, hogy KIHASZNÁLTÁK volna a jóhiszeműségemet. Dehogy.

 

Mindenesetre a feleségem felsóhajtott, és azt mondta: – Oké, drágám, ha te feltörölsz itt, és rendet raksz, akkor mi, többiek addig… (mély sóhaj)… bevállaljuk a munka oroszlánrészét, és feltesszük a töltőre az iPadet.

 

Ez már egy kissé túlzás volt. Elvégre felnőtt ember volnék, akit bizonyos körökben mélyen tisztelnek. Na jó, legalábbis tisztelnek. Vagyis… az kétségbevonhatatlan, hogy szakmai tekintetben rendelkezem bizonyos alapvető képességekkel. És átlagosan intelligens vagyok. Persze ez egy kicsit attól is függ, milyen az átlag. Mindenesetre él még a nagyvilágban jó pár ember, aki kétszer is meggondolná, megpróbáljon-e átverni engem. Talán nem sok, de néhány azért biztosan. És ha kétszer nem is, de legalábbis egyszer. És tényleg úgy érzem, ez már túlmegy minden határon!

 

Bár lehet, hogy akkor még nem is ment túl. És nem állíthatom, hogy az elején ne hittem volna azt, hogy én kerültem ki győztesen a helyzetből. Dehogynem hittem! A nejemnek ugyanis sikerült meggyőzően állítania, hogy az a művelet az iPaddel állati nehéz. Már csaknem lelkiismeret-furdalásom támadt. De amikor már vagy húsz perce eltűnt, nem hazudok nektek, kezdtem kételkedni benne.

 

Aztán a gyerekek ígéretet tettek rá, hogy amennyiben én ott feltakarítok, ők egy másik helyiségben eszik meg a fagylaltjukat.

 

És számomra ez akkor jó üzletnek tűnt. A francba is, az biztos, hogy sose veszek kocsit senkitől ebben a családban!

 

MEGJEGYZÉS: A munka felelősséggel jár. A nagy munka pedig nagy felelősséggel.

 

Fredrik Backman bejegyzéseit hamarosan folytatjuk…

 

Kattints ide a szerző eddig megjelent köteteiért!

 

 

Advertisements